Nyomtatóbarát változatEdzésmódszerekről "általánosan" beszélni nagyon nehéz, konkrétan pedig nem nagyon népszerű dolog. Mindenki mást ért alatta, mást gondol, másképp ítéli meg a saját és a mások által végzett munkát. A magáét természetesen jónak, a másikét kevésbé jónak, még akkor is ha lényegében ugyanúgy csinálják.
Ebből is következik az a helyzet, ami a mai asztalitenisz életet jellemzi, hogy nagyon kevés - vagy nem is igen van - polémia, vita, egyeztetés arról, hogy hogyan kellene edzeni, mennyit, mit, mikor kellene csinálni ahhoz, hogy a jelenleginél jobb asztaliteniszezőket tudjunk nevelni. A nagy többség úgy gondolja; ő tudja a legjobban, ezért nem is érdekli a többi véleménye. Mellesleg meg mit kell erről annyit beszélni, játszani kell, mondják sokan.
Pedig ha egy kicsit gondolkodunk és magunkba vagy legalábbis az európai és világranglistán hátul elhelyezkedő neveltjeinkre nézünk, akkor látni kell, hogy valami - már elég régen - nagyon nem "stimmel". Hogy mi nem, azt megpróbálom az én olvasatom szerint vitaindítóként elmondani.

*

Hanyatlásunk okán nem lehet felhozni mindig és csupán a pénztelenséget. Igen, ez is az okok között szerepel ugyanúgy, mint a sport társadalmi helyzetének megváltozása, ami miatt kevesebb egyesület, kevesebb játékos van. De az is igaz, hogy a kevesebb pénzt is lehet rosszul felhasználni, például külföldi játékosokra költeni. A csak a pénztelenséggel való takaródzást azért sem tartom elegendő indoknak, mert azt, hogy egy edző hogyan, milyen módszerekkel dolgozik, nem kizárólag a pénz határozza meg. Még ha sokan így is gondolják, ezzel indokolják az eredménytelenséget. Mielőtt a kifejezetten szakmai vonatkozásokra térnék ki, azt a kérdést kell megválaszolni, hogy mennyire fontos ember az edző, függ-e valami az edzőtől? Ha igen, mennyi? Az edző csinálja-e a jó játékost vagy a jó játékos teszi az edzőt jó edzővé?
Elöljáróban szeretném kihangsúlyozni, hogy akár erre a kérdésre, akár a későbbiekre adandó válaszaim természetesen az én véleményemet tükrözik, így szubjektív véleménynek tessék tekinteni, nem pedig valamiféle igazságnak. Talán mentségemül annyit hozhatok fel, hogy 55 évnyi edzői munka és némi eredmény áll mögöttem.
Visszatérve az elsőként földobott az edző szerepe, mi függ az edzőtől kérdésre?
Onnan kell talán kiindulni, hogy a sporttudomány mai állása szerint az emberi teljesítményt nagyjából 60%-ban az örökölt gének, 40%-ban pedig a születés utáni történések, nevelés, környezet határozza meg. Az öröklés révén nyert adottságok kibontakoztatása nélkül nem érvényesülhetnek az adott tevékenység szempontjából pozitív gének sem. Egy sportoló esetében, az adott sportágban, ennek a 40%-nak az érvényre juttatásában az edző szakértelmének, az edző által teremtett környezetnek nagy szerepe van. Azt hiszem ez mindenki előtt egyértelmű, hiszen ha két, az asztalitenisz irányában azonos tehetségű ember közül az egyik Grönlandon a fókavadászok között, a másik Kínában világbajnokok között nő fel, nem kérdés, melyik lesz a jobb asztaliteniszező. Gondolom ezt a megállapítást nem kell ragozni, hiszen abban mi edzők biztosan egyetértünk, hogy a játékos szakmai fejlődésében az edzőnek kulcsszerepe van. Különösen akkor, ha elismert, sikeres játékosról van szó. Ha nincs eredmény, vagy valami baj van, akkor már nem ilyen egyértelmű a dolog, akkor hajlamosak vagyunk azt mondani, nem mi vagyunk a hibásak. Nagyon jó példa erre az athéni doppingügy. Egyetlen edzőt sem láttunk a lebukottak mellett!!! Nem tisztességes a sikerben a markot tartani, bajban elbújni. Ebből az eszmefuttatásból világosan kiderül, hogy én az edző szerepét meghatározónak tartom a sikerben és a sikertelenségben egyaránt. A sikeres edző fő jellemzője, hogy hosszú távon mindig vannak eredményei, a sikertelennek pedig nincsenek. Arról tehát nem elméletben kell vitatkozni, ki a jó edző, hanem egyszerűen meg kell nézni a "portékáját", jelen esetben a versenyzőit és minden azonnal kiderül.

*

Sok vita van a tekintetben is, hogy mi szükséges ahhoz, hogy jó edző legyen valaki. Válogatott játékos szint, TF végzettség, elhivatottság? Melyik a fontosabb, esetleg mindegyik? Magam részéről nem idealizálnám sem a játékszínvonalat, sem a végzettséget, de el sem vetem azokat. Utóbbival nem is tehetem, mert törvények, szabályok léteznek arra vonatkozóan, hogy bizonyos állásokhoz, beosztásokhoz milyen végzettség szükséges. És ezek a jövőben csak szigorodni fognak az EU normáknak megfelelően és bizonyos, hogy liftkezelői vizsgával, nyelvismeret nélkül nem lehet majd a jövőben fontosabb edzői, sportvezetői posztokat betölteni. Ezért bármennyire idegenkednek sokan a tanulástól és gondolják azt, hogy nekik már semmi újat nem tudnak nyújtani, ha benn akarnak maradni a szakmában, rá kell szánniuk magukat.
A játékszínvonalat illetően,a tanításhoz elegendő ha az edző "bemutatási szinten" birtokában van az asztalitenisz minden technikai elemének és jó szeme van a jó és a rossz közötti különbségtételhez. Természetesen a nagy játékos múlt lépéselőnyt jelent, mert a nemzetközi porondon szerzett tapasztalatok egy edző munkáját megkönnyítik, nagyobb az elfogadottsága, a presztízse, könnyebben elhiszik neki mitől lesz az ember eredményes. De önmagában, nem meghatározó, része lehet, de nem feltétele a sikeres edzői munkának.
Sokkal inkább az - és én ezt tartom nélkülözhetetlennek, minden mással pótolhatatlannak - az elhivatottság. Minőségi, nemzetközi szintet eredményező munkát e tulajdonság nélkül, mellékesen, fél kézből, csak pénzért nem lehet végezni. Lehetett valaki nagy bajnok, lehetnek diplomái, ha nincs meg benne az elhivatottság, a lelkesedés, ha hiányzik a magasra tett léc, akkor csak a csoda segítheti nemzetközi szintre az edzőt és játékosát.

*

Az elején azzal kezdtem mondókámat, hogy az edzésmódszerekről nem egyszerű beszélni, mert mindenki mást ért alatta. Ha lehántjuk róla a sokszor csak ráképzelt "tudományos mázt" és gyakorlati oldalról közelítjük meg a kérdést, akkor az edzésmódszerek fogalom alatt azokat az elméleti és gyakorlati ismereteket, tapasztalatokat értjük, amellyel játékosainkat felkészítjük a versenyre. Ha nyer a játékos jó volt a felkészítés, ha nem, valószínű nem volt jó. Miután pedig a magyar játékosok többször veszítenek, mint nyernek a nemzetközi porondon, indokolt a felkészítésüket górcső alá tenni, elemezni. Ha ezt őszintén és reálisan tesszük, akkor azt kell megállapítanunk, hogy amíg a játék az elmúlt évtizedekben jelentős változásokon ment keresztül, sokat változtak a szabályok is, ezeket a változásokat nem követte eléggé következetesen nálunk az edzésmunka, a taktika, a játékfelfogás változása.
Csak néhány momentumot említenék; a nemzetközi élvonal játékosai csak kényszerből mennek hátra, nálunk ez még mindig stratégia, alapjáték. Időnként - főleg férfi meccseken - azt hiszem, hogy Jónyer-Gergely játszik, olyan a játék képe. Szép, lehet benne gyönyörködni, de nyerni ezzel EB-n, VB-n már nem lehet. A magyar - főleg férfi - játék stílusnak soha nem volt erőssége az asztal feletti játék. Ezt a Jónyer garnitúra kiemelkedő tudása miatt még át tudta hidalni, később ez már egyre nehezebben ment. Lassú a megszokott játékritmusunk, ha pedig a nemzetközi porondon gyorsítani kényszerülünk, természetesen sokat hibázunk. Úgy gondolom ez az egyik legfőbb hiányosságunk, ami abból adódik, hogy az edzések ritmusa nem felel meg a mérkőzések ritmusának. Nálunk edzésen túl sokat megy a labda azonos ritmusban (pörgetünk és kezelünk egy ritmusban). Aztán amikor a mérkőzésen az ellenfelek az első labdára keményen ráütnek, azt már elhibázzuk, mert nem ezt gyakoroljuk. Tisztelet a kivételnek!!

*

Aztán itt van a sok labdával való edzés. Úgy vélem, hogy túlsúlyba került ez a gyakorlási mód. Hangsúlyozom, csak a túlsúlyát nehezményezem. Vannak, akik szerint ez az eredményesség ritka. Szerintem csak egy "építőkő" a sok közül és nem szabad abszolutizálni. A mérkőzést végül is egy labdával játsszuk és (ami a legfontosabb), a mérkőzésen a saját labdánkat kapjuk vissza.
A sok labdával való gyakorlás növeli az intenzitást, ugyanakkor növeli az automatizmust, mechanizmust, nem eléggé életszerű, meccsszerű. Ráadásul, ha mindenki sok labdával játszik, tele van a terem labdával és önkéntelenül is arra kell figyelni a játékosnak hova lépjen, ha nem akarja összetaposni azokat. Másik veszély, hogy nincs értéke az elrontott labdának, nem lesz fontos, mert jön a másik. Az edzővel való soklabdás játék módszertana, gyakorlata sokat fejlődik, változott, alkalmazkodott a gyakorlathoz. Mégis mindig felfedez az ember bizonyos dolgokat. Pl. szemet szúrt, hogy az edzők, ha jobbkezesek, szinte mindig a fonák sarokból játszanak. Ez természetes, mert úgy tudják kényelmesebben elhelyezni a labdatartó dobozt, és folyamatosan kivenni szabad kezükkel a labdát. De így soha nem tudnak a jobb kezes játékos tenyeres térfelére az oldalvonalon keresztül kimenő labdákat adni, ami leszűkíti a gyakorlási területet.
Úgy vélem, anélkül hogy ellene szólnék, át kell gondolni mire jó a sok labdával való gyakorlás, hogyan történjen, mennyi az az idő - egyénenként meghatározva - amennyit így kell gyakorolni. Az asztaliteniszben nem feltétlenül az győz, aki jobban tud egy vagy akár több elemet, hanem aki jókor és jól tudja végrehajtani azt a megoldást, amivel nyerni lehet. Ezt a játékot fejjel is kell játszani, gondolkodni kell, taktikázni, kockáztatni vagy "várásra lovagolni" Ezt a képességet pedig csupán automatikus gyakorlással nem lehet elsajátítani. Úgy szintén mindenkire egyformán kiterjedő azonos feladatokkal, módszerekkel sem.

*

Egy másik kérdéskör a fizikai képességek szintje, ahol évtizedek óta le vagyunk maradva, és bár állandóan beszélünk erről, 25 éve nincs lényeges javulás. Úgy vélem, a fiúknál a nagyobb a probléma, mert az ő játékukban fokozottan van jelen az erő, a gyorsaság. A saját magunk termelte hiányosságainkat tovább rontja, hogy a magyar oktatási rendszer nem tudja biztosítani abban a korban a fizikai képességek megalapozását, amikor az szükséges. A szakosztályok pedig a körülmények és valljuk be, a tárgyi tudás hiánya miatt sem tudják ezt pótolni. A fizikai képességfejlesztés komoly elméleti felkészültséget igényel és veszélyes üzem. Ha a technikát rosszul tanítja az edző, az legfeljebb nem lesz tökéletes. De ha az erőfejlesztést elhibázza, egész életre szóló károsodást is előidézhet. Még egy általam fontosnak tartott dologról kell beszélnem. Ez pedig a motiváció, amely nélkül nem lehet eredményesen edzeni. Ha a játékos nem teszi magáévá a célt, a célhoz vezető sokszor gyötrelmes utat, akkor bármit csinálunk, nem lesz eredményes a munka. Ebben is nagy szerepe van az edzőnek. A legnehezebb munkát is megkönnyíti az edzés jó hangulata, amit az edző teremthet meg. Fontos, hogy mérkőzés hangulatú edzéseket celebráljon, nagy fegyelmet követeljen, de ugyanolyan fontos, hogy időnként oldja azt. Az is az edzői tevékenység művészete, hogy a nagy "hajtást", fegyelmet ne érezze tehernek, elviselhetetlennek a játékos, bármilyen keményen is dolgozik, érezze jól magát az edzésen. Ez nehéz dolog, de ez is olyan, ami megkülönbözteti a jó és a rossz edzőt. Az edzőnek nemcsak a mérkőzéseken, az edzéseken is együtt kell élni a játékkal. Kommentálni, javítani, buzdítani, korholni kell. Egyrészt legyen feszültséggel teli versenyhangulat, másrészt legyen öröme is a versenyzőnek az edzésen, mert másképpen holnap nem csinálja. Tudom, ez ellentétesnek hat, de azért van az edző, hogy ezt megoldja. Akkor dolgozik jól az edző, ha az edzés végén fáradtabb, mint a játékos. És nem elsősorban attól, hogy játszott.
Az edzői szakma egy kreatív szakma. A diploma nem minden. Embere válogatja, ki mire használja. Íróból is van sok. Az egyik Kossuth díjas, a másiknak nincs egy értékelhető irománya sem. Pedig lehet, azonos a diplomájuk. Így van ez az edzőknél is, így van ez a tanultak hasznosításával is. Ezért értékeljük, és ne irigyeljük azt, aki sikert ér el, hanem próbáljuk követni, utánozni. Gondolkozzunk együtt, hogy kimásszunk ebből a kátyúból, amibe hosszú ideje vagyunk. Mindannyiunk érdeke.

Az előadás elhangzott 2006. április 5-én, a Statisztika asztalitenisz csarnokában megrendezett szakmai fórumon.